Hajdu István: Posztkonceptualista festészetet festő művész

Knyihár Amarilla festményei és a képekhez fűzött, pontosan megfogalmazott kommentárjai semmi kétséget nem hagynak afelől, hogy a művész tudatos-analitikus, érzékeny festészete egyszerre – mint képcímeinek zöme bizonyítja is – a fogalmiság és érzékiség szimultaneitásával, tehát egyidejűleg igyekszik megragadni a látvány ideáját és az idea látványát. Úgy tetszik, a művész a kortárs magyar festészetben (is) rendkívül fontos modernista-posztkonceptualista tendenciának a képviselője, melynek gyökerei a felület és a hordozó viszonyát, a két fogalom jelentését a hatvanas-hetvenes években szorgalmasan elemző strukturalizmusból erednek, ám „erényeit” a konceptualizmus meg a posztmodernizmus újrakevert lapjaiból meríti.

Annak ellenére, hogy Knyihár Amarilla nem, de legalábbis nagyon nehezen verbalizálható képeket fest, munkái mégis szó-közeli festmények, vagyis vonatkoznak és hivatkoznak a festészetre magára (ahogy más irodalmat írva ír): józan tudatossággal fordulnak önmaguk felé, hogy forduljanak aztán tovább, önmaguktól el. E művekkel festőjük majdnem úgy tesz, mintha a Church-Turing tétel szellemében járna el: a tétel szerint „a matematika problémái csak a matematika művelésével oldhatók meg.” Ám mégsem mondhatjuk, hogy a művész pusztán tautologikus módon vizuális tényeket vizualizálna; hogy csakis önmagukra vonatkoztatott látványelemeket jelenítene meg festői eszközökkel; hogy – netán szó szerint – más nyelven: önmagukra vonatkozó állításokat fogalmazna meg. (Ha ezt tételeznénk, akkor azonnal beleesnénk a metanyelv logikai csapdájába is.) Többről van szó. Knyihár Amarilla már-már posztimpresszionista érzékiséggel igyekszik megfesteni a lehetetlent, a festészet és a narrativitás között határként rebbenő hártya nem-jelenvalóságában is hihető-várható felületét és színeit. Képei halmazokként tárják elénk a festett festészetet, s ezek a halmazok festményekből összeállva adják ki a festményt, a festészet-képet, a festészet-festményt. Halmazai két réteg, két felület, két szemlélet egyidejűségével, szinkronitásával simítják egybe az amúgy elválni látszó síkokat: eldönthetetlen, hogy a táj-szerű vagy a geometrizáló-metafizikus szféra a hordozó vagy a hordozott, a fedett vagy a fedő réteg (a művész a síkok között „közlekedő” vizuális gondolat mozgását, jellemzően erős képpel, átvérzésként írja le). A két sík egymáson-egymásban létezése egy további, sajátos és messzire vezető értelmezési lehetőségre is csábíthat: Ha egy pillanatra felfüggesztjük az egyidejűségbe vetett hitünket, s a realisták módján történet gyanánt látjuk és értjük a megfestett felületek egymás után keletkezettségét, akkor, de csak akkor olybá tűnhet, mintha a festő a képtilalom – erősebben és következményeit illetően távlatosabban fogalmazva: az ikonoklázia, a képrombolás – képes képtelenségét is „kiábrázolná”. Vagyis képet adna arról a képtelenségről, amint a kép kioltja a képet, s bizonyítaná is egyszersmind a dolog lehetetlenségét. A kép kioltása képtelenség ugyanis: mert a folyamatnak képe támad, maga a festmény. Ennek ellenére a kép önfelszámolódásának, a végső pillanat bűvöletének megragadása már önmagában is elképesztő mélységű illúzió.

 

Hajdu István